Az előző részt itt találod. Egész korán felébredtem, és rögtön eszembe is jutott, hogy jó lenne megnézni a napkeltét, ha már itt vagyok, így gyorsan felöltöztem, és még épp elkaptam a legszebb pillanatokat. Bari óvárosa kihalt volt, csak a futók és a reggeli sétálók voltak kint.
Ha még nem jártál Olaszországban korán reggel, akkor meglephet a tény, de rengetegen futnak napkeltekor vagy sétálnak a tengerparton, akár kutyával, akár kutya nélkül. Sportos nép az olasz.
Az a város, ami olyan nyüzsgő volt előző este, most vasárnap reggel kihalt volt, szinte sehol senki nem volt az utcákon.
Hazamentem, összekészülődtünk, fogtam az előző nap beszerzett tésztát, és útnak indultunk.
Mivel Bari jó város, de már rengetegszer voltunk itt az elmúlt 20 évben, ráadásul a környék és a távolabbi környék összes településén jártunk már, mert vagy kocsival, vagy tömegközlekedéssel mindent is megnéztünk, a kérdés csak az volt, hogy hova menjünk, ahol még nem voltunk, vagy csak nagyon régen. Locorotondo és Bisceglie között ingadoztam, de végül nyert a tengerpart.
Persze Bariban még beugrottunk egy boltba, ahol tekintélyes mennyiségű sajtot, kivételesen konyhakész cima di rapát és kolbászt vettünk. Milyen jó ezeket Magyaországon elfogyasztani a következő napokban, hetekben. Majd ha egyszer eljutok odáig, írok majd ezekről a kolbászokról mert az olaszok egész más irányból közelítenek hozzájuk és leginkább alapanyagként tekintenek rájuk, nem egyben sütik meg, de majd… (ne felejtsem el…)
Mielőtt felszálltunk volna a vonatra, még sétáltunk egy utolsót az óvárosban, majd robogtunk egészen Biscegliéig.
A vonatról láttam, hogy valami van az időjárással, mert vagy füstölt valami, vagy esett az eső, vagy köd volt, de amikor leszálltunk, akkor láttam, hogy olyan szerencsések vagyunk, hogy köd van.
Ha láttál már tengeri vagy óceáni ködöt, akkor tudod, miről beszélek: egy másodpercig sincs nyugalomban, folyamatosan hömpölyög, néha kisüt a nap, néha messzebb látni, néha meg az orrunk hegyéig sem, de mindez sokkal gyorsabban, mint ahogy leírom.
Biscegliében vasárnap délelőtti korzózásukat végezték a népek. Szépen felöltözve, a gyerekek csinosan, elegánsan. A kávézókban helyiek ültek, barátok, családok, és beszélgettek. Jó ilyet látni.
A főtéren volt igazán érdekes a helyzet, mert ahol nyáron napnyugta előtt picivel és utána egészen késő estig ülnek az idősebbek és a fiatalok is, most ácsorogtak. Nyilván mert nekik hideg volt.
Ami igazán tetszett, az volt, hogy a gyerekeknek csináltak igazi jégpályát, olyat, ami mifelénk már rég nincs: igazi jégből! Néhány gyerek korcsolyázott és „szánkózott”, míg a kisebbek az árusoktól beszerzett konfettit szórták szét önfeledten visítva.
Sokáig néztük őket, és beszélgettünk a padon ülve, majd lesétáltunk a kikötőbe. Amikor először itt jártam (talán lassan 20 éve), akkor még nem volt ilyen jól fésült hely. Pöfögött a forgalom ott, ahol most hangulatos tengerparti kávézók és éttermek sorakoznak.
Amikor pár éve itt jártunk, minden le volt zárva, nem tudtuk megközelíteni sem ezt a partszakaszt, de most láttuk, miért: az egészet átépítették és gyalogosbaráttá tették, a bástya körüli részére meg átterelték az autókat. A sok új, emeletes épületben nyilván sokan laknak, és errefelé alap az autó.
Szóval nagyot változott a környék.
Beültünk abba a kávézóba, ahol a legtöbben ültek, és rendeltünk egy Aperolt és néhány cornettót, meg persze egy kávét is.
Közben zajlott az élet a kikötőben. Csónakok és hajók jöttek-mentek, előttünk az egyik nagyobb csónakból a gazdája éppen kimerte az eső által beletöltött vizet.
Olyan időtlen volt mindez.
Közben leszállt a köd, és én nagyon örültem ennek. Még belegondolni is fáj, hogy ugyanez a hely nyáron mennyire nyüzsgő és felgyorsult.
Egészen addig ücsörögtünk ott, míg megéheztünk. Mivel Bisceglie nem a világ közepe, és a januári vasárnap sem az étteremtulajdonosok főszezonja, nem is találtunk nyitva lévő helyet, de annyira nem törtük magunkat, hogy mindent felkutassunk. Kávézóból és bárból volt viszont ezer.
Fontos: ha életedben nem jártál még ennyire délen (Olaszországban), akkor érdemes megjegyezni, hogy itt az éttermek leginkább este 8 körül nyitnak, de szokott lenni néhány, ami ebédre is kinyit.
Ha télen jársz erre, akkor a helyzet még ennél is nehezebb. Ez egy tipikus „Hogyan ne haljunk éhen” pugliai kérdés. Mert tényleg éhen akarják halasztani a népet. Legalábbis az az érzése a mezei turistának.
Visszamentünk Bariba, és a kiszemelt étterembe mentünk be.
Nem kis fejetlenség uralkodott, a pincér háromszor kérdezte meg, mit szeretnék enni, majd mégsem sikerült az információt helyesen átadnia a kollégának, de amikor kihozták a kaját…
Imádtam!
A fő szenzáció a zuppa di pesce volt, ha magyarul bénán akarnám lefordítani, akkor halászlének mondanám, de ez nem az, amire gondolunk, mert az olasz nem egy leveses fajta. Itt rengeteg herkentyűt képzelj el, kevés, de annál finomabb szaftban. Ez a szaft annyira, de annyira jó volt, hogy sajnáltam, hogy nem az egész ebből áll. Etalon volt!
Végül olyan sok ételt kaptunk, hogy a pizzát (szentségtörés) még el is csomagoltattuk, és elhoztuk magunkkal Magyarországra, hétfő reggel ez volt a reggelink.
A lakmározás elég sokáig tartott, mert már volt vagy 4–5 körül, amikor eljöttünk. Az állomáson megkerestük a vonatunkat, vettünk jegyet, és türelmesen vártuk az indulást.
A repülőnk végül legalább egy órát késett, és hajnali 1 körül szálltunk le Liszt Ferenc repülőtéren.
Jó volt ez a januári kiruccanás Bariba?
Határozottan igen! Nem szívesen hagynám ki ezeket a kalandokat az életemből.
Képek, amikről még szerettem volna beszélni, de nem passzoltak hirtelen a szövegbe:
