Palma di Montechiaro tényleg nem az a hely, ami minden útikönyvben benne van, sőt. Szerintem írni sem nagyon szoktak róla.
Mi úgy kerültünk ide, hogy Mazara del Vallóból indultunk autóval Szicília déli partjai mentén, és ahogy haladtunk a rengeteg – de tényleg rengeteg – fóliasátor között (arról itt írok, mi a fenét termesztenek itt és miért van ennyi belőlük), egyszer csak megláttam balra, a dombtetőn egy furcsa várost. Már messziről is látszott, hogy nem egy turistaparadicsom, és közelről is pontosan ezt láttuk.
Palma di Montechiaro az a hely, ahova azért megy a magamfajta kíváncsi, hogy megnézze, hogyan élnek most egy olyan helyen az emberek, ami többé-kevésbé megőrizte a régi hangulatát.
A házak általában lepukkantak, és látszik, hogy nem veti fel a lakókat a pénz, de mégis volt az egészben valami különös. Nem szép a klasszikus értelemben, de valahogy őszinte.
A főtéren mintha megállt volna az idő. A hatalmas fák árnyékában idős emberek hűsöltek és beszélgettek, a botjaikra támaszkodva, a tér másik végében pedig a legfiatalabbak – modern szokás szerint – már nem a régi bringákkal, hanem elektromos rollerekkel és biciklikkel kaszkadőrködtek, fiúk és lányok vegyesen és meglepően ügyesek voltak.
Közben a templom előtt a hosszú lépcsőt takarították, készültek a hamarosan bekövetkező húsvétra, a templomban pedig hűvös nyugalom volt. Az a fajta csend, amit nem lehet sietve átérezni.
És közben elkezded észrevenni, hogy ez a hely nem csak „véletlenül maradt” ilyen. Palma di Montechiarót a 17. században alapította egy arisztokrata család, a Tomasi. Ugyanaz a család, ahonnan később Giuseppe Tomasi di Lampedusa is származott – ő írta a A párduc (Il Gattopardo) című regényt, ami pontosan erről a világról szól: lassú hanyatlásról, régi rendről, ami már nem igazán működik, de még mindig jelen van.
És ami a legfurcsább, hogy ezt itt tényleg érzed.
A főtéren található a hercegi palota is, ahol ma egy kisebb múzeum működik. Itt a Tomasi család életébe lehet betekinteni: korabeli bútorok, ruhák, dokumentumok, és az a világ, amit ma már leginkább csak könyvekből ismerünk. Nem egy látványos, „must see” múzeum, de ha már ott vagy, segít megérteni, hogy ez a város miért ilyen.
Ehhez a családhoz kötődik egy egészen furcsa történet is. Az egyik leszármazott, Isabella Tomasi apáca lett, és egy kolostorban élt itt a városban. A legenda szerint egy nap egy „ördögi levelet” írt egy különös, megfejthetetlen nyelven. A mai napig próbálták megfejteni, és állítólag részben sikerült is – de hogy pontosan mi történt, azt senki nem tudja biztosan.
Az utcák egyébként annyira keskenyek voltak, hogy attól féltünk, beszorulunk autóval, de végül valahogy kikecmeregtünk. Nem ez volt az első ilyen élményünk Szicíliában, de itt valahogy még intenzívebb volt.
Palma di Montechiaro nem egy könnyű hely. Nem az a „jaj, de szép, ide vissza kell jönni” típus. Inkább olyan, amit egy darabig nézel, és közben gondolkodsz.
És pont ezért ajánlom. Mert még megtartotta az eredetiségét, és nem özönlötték el a turisták. És mert néha jó látni egy olyan Szicíliát is, ami nem képeslap, hanem valóság.
Tipp: a környéken gyönyörű, homokos tengerpartok vannak. Arra is igyekszem írni.
További képek: Palma di Montechiaro
