Észrevetted, hogy mindig rohanunk? Akkor különösen, amikor elutazunk valahova és ahelyett, hogy csendben ülnénk egy padon és néznénk az olasz „dolce vita” életet, ahogy mondjuk vasárnap délelőtt ülnek a családok egy kávézóban és beszélgetnek, mi csak rohanunk. Az olasz városnézés titka az, amit senki nem ír bele az útitervbe.
Azt a sort, hogy: „itt most nem csinálunk semmit.”
És ez nem is lustaság lenne, inkább tudatos döntés.
Olaszországban ugyanis van egy napszak, amikor a város finoman jelzi, hogy most lelassulunk. Az utcák csendesebbek, a tempó lejjebb teker, és hirtelen mindenki ráér.
Ráérnek beszélgetni, sütit enni, kávézni, a gyerekek rohangálni.
Ez nem szünet két program között — ez maga a program.
Ilyenkor leülsz egy tér szélén és nem sietsz.
Nem számolsz lépéseket, hanem kérsz valami inni valót, és egyszer csak azon kapod magad, hogy nézed az árnyékokat, a mozdulatokat, a beszélgetések ritmusát.
És valahogy minden pont elég.
Olaszországban ez szinte automatikusan megtörténik. A város nem siet, és ezt nagyon könnyű átvenni tőle. Igaz, egy kicsit tudatosabban kell rászánni magad, de amikor sikerül, meglepően jól esik.
A Comói-tónál pedig ez a semmittevés annyira természetes, hogy észre sem veszed, mikor kezdődött.
Az olasz városnézés titka nem az, hogy minél több mindent láss. Hanem az, hogy legyen időd nem látni semmit. Mert ezekben az üresnek tűnő pillanatokban történik meg az, amitől az egész út összeáll.
Ha ezt eltalálod, akkor nem az lesz az érzésed, hogy „jól haladtunk”, hanem az, hogy jó volt ott lenni.
És ez Olaszországban mindig jó iránytű.
