Annyira el vagyok maradva a meséléssel, hogy ez most már tényleg vállalhatatlan. De van az úgy, hogy mindig jön egy „fontosabb” sztori, és közben a legjobb élmények csendben várják a sorukat. Ez is egy ilyen. Egy tavaly áprilisi szicíliai nap, ami eredetileg csak egy kávés megállónak indult, aztán lett belőle „na ide még visszajövünk” kategória.
Ez a hely Enna.
Ha Szicíliában létezik belső világ, akkor Enna annak a közepe. Nem tengerpart, nem insta-poszter, (mint San Vito lo Capo) nem zajos. Hanem magas, csendes, kissé melankolikus – és pont ezért brutálisan hatásos.
Úgy keveredtünk Ennába, hogy „ha már itt vagyunk a közelében, benézünk, iszunk egy jó kávét, aztán megyünk tovább”.
Aham…
Először is: az Ennába vezető út
A város kb. 900 méterrel a tengerszint felett ül, és az az út… hát, finoman szólva is megdolgoztatja az embert. Kanyar, mélység, kilátás, újabb kanyar. Pislogtam rendesen, mert már maga az érkezés olyan volt, mintha egy másik Szicíliába mennénk fel.
Aztán megérkeztünk, és csend fogadott.
Ódon utcák, évszázadok ta koptatott macskakövek, sehol turistacsoportok, se zászlócskás idegenvezetők. Sehol senki.
Olyan érzés volt, mintha Szicília egyik szegletében megállt volna az idő, és erről senki nem szólt volna a világnak.
A dóm, ahol tényleg van mit nézni
Bementem a dómba. A Duomo di Enna belsejében olyan faragott fa mennyezetet láttam, hogy azóta is előttem van a képe. Nem vagyok templom-hoppingoló típus, (amúgy de, mert minden olasz templom egy meglepetés) de ez az a pillanat volt, amikor az ember csak áll, felfelé néz, és érzi, hogy ezt most elraktározza. Lehet, hogy láttam már hasonlót máshol, de ilyen formában biztos nem. Emlékezetes. Nagyon!
A tér másik oldalán lévő templomban pedig egy teljesen más hangulat várt. Enna ebből a szempontból is érdekes: nincs benne az a „mindent el akarunk adni” érzés. Itt a hely nem magyarázkodik, nem próbál tetszeni. Vagy ráhangolódsz, vagy nem.
És akkor a kilátás. Tudom, ezerszer mondtam már, hogy Szicília csupa domb, hegy és völgy, de az a panoráma, ami a várfalról nyílik… még azon a ködös, felhős áprilisi délelőttön is lenyűgöző volt. Rétegekben látszott a táj, mintha valaki akvarellel festette volna fel egymásra.
A várba sajnos akkor nem tudtunk bemenni, mert épp dolgoztak rajta, de a Castello di Lombardia nem akármilyen hely. Európa egyik legnagyobb középkori erődje, normann alapokon, stratégiai magaslaton. Ha nyitva van, állítólag a kilátás onnan az egyik legdurvább egész Szicíliában. Ez nálunk most egy erős „oké, ide még visszajövünk” listaelem lett.
Természetesen kávé is volt. A főtéren beültünk egy teljesen átlagosnak tűnő sarki bárba, ittunk egy espresso-t, és ettünk arancinit is – természetesen al ragù. Pont olyan volt, amilyennek lennie kell: forró, szaftos, semmi cicoma. Az a fajta étel, ami nem akar emlékezetes lenni, mégis az lesz.
A városi séta után bementünk egy nagyobb boltba is, és ott vettünk egy olyan helyi sajtot, ha rágondolok, kicsit elszomorodom. Akkora darab volt, brutálisan finom, és annyiba került, amiért itthon sokszor a fele „élményt” kapjuk. Szicília ebben is kegyetlen: elrontja az embert.
Tipp: ha szereted a sajtokat, mindenképp menj majd be egy szicíliai boltba és tankolj fel sajtokból mert isteni finomak és az áruk bőven a trappista ára alatt van.
Enna nekem azóta is egy titkos tipp a fejemben. Nem csak azért, mert szép, hanem mert menedék is lehet. Nyáron, amikor a partvidék fortyog, itt fent hidegebb van. És közben kultúra, történelem, ízek.
Nálunk Enna után már egy teljesen más világ következett: San Vito Lo Capo. Tenger, homok, napfény – de az már egy másik történet.
Enna viszont megmaradt. Olyan helynek, ahová nem „muszáj” menni, de ha egyszer ott vagy, érted meg igazán, mennyire sokarcú Szicília. És hogy néha a legjobb megállók pont azok, amiket csak egy kávéra terveztél.
